Vannak olyan napok, amikor valahogy semmi sem sikerül. Reggel az ember lábujja megtalálja az ágy sarkát, a zokni lukas, kiesik a kezéből a forró kávés bögre, a tus hideg, nem találja a kulcsát és/vagy tárcáját és/vagy telefonját, rohan mindenhová de sehova nem ér oda és az egyetlen pozitív dolog az a laborlelet. Ez utóbbi szerencsére nem jött össze (még) de ilyen napból most két hónapnyi jutott. Félreértés ne essék nem panasz, de amikor az ember pénteken azt hinné már nem jön rosszabb, a hétfő még bevisz egy gyomrost, és amikor hétrét görnyedve levegőért kapkod, lendül a térd…
És, hogy még izgalmasabb legyen, hű hátaslovam Zuzu megy műszakira, igaz csak februárban, de mivel a vesém és én megállapodtunk, hogy nem fetrengünk 3 fokos garázspadlón, előrehoztam a kötelezőket. Fékdob-szabályozás és pofák, új tárcsák előre betétestől, na meg a periodikus olaj és társai cserék. A Swift jól szerelhető, egyszerű autó, megvan a rutin is, így nem volt gond.
Mi maradt el: a motor. Pedig annyira szerettem volna a tankot megcsináltatni, de mire a megbeszélt időpontra elmentem a karosszériáshoz, már a műhelyben bent ált egy frissen telibe fújt malac Passat szélvédő nélkül, egy másik autó proktológiára várt, plusz otthon várta a szaki az ácsot, mert a háza szétbombázva. Annyival előrébb vagyunk, hogy a kivágott lemezeimet átnézte, megbeszéltük a munkamenetet, itt csiszoljak, ott majd rozsdaátalakítózzak, ő meg majd hegeszt. Majd. Mert ez majd egy napos meló lesz és félek túl nagy a fa és nem tudom kivágni egy kis heringgel. Elnapoltuk, nekiestem az apróságoknak.